Pénz, siker, és lassú halál

Az ebbe és a következő, a kilencvenes évek közepén felbukkanó, generációba (pl. Pierrot, Laputa, Dir en grey, La'cryma christi) tartozó zenakarok karrierje szinte kivétel nélkül ugyanúgy alakul: Egy-két demo és független kiadónál megjelent lemez után lecsap rájuk valamelyik major lemezkiadó és ezután a együttes hatalmas népszerűségre tesz szert, azonban mind zeneileg, mind kinézetben egyre visszafogottabbá válik. Eltűnnek, vagy legalábbis visszafogotabbakká válnak a sminkek, nincsenek többé extrém ruhák, a brutál, sötét hangulatú, sikításokal teletűzdelt dalok is mindinkább elmaradnak, helyettük kapunk balladákat orrvérzésig, a témában a vér és erőszak helyett egyre inkább a szerelemé és hasonló csacskaságoké lesz a főszerep. Ez nem azt jelenti, hogy a zenekarok bármivel rosszabakká váltak volna... Továbbra is kíváló számokat, albumokat hoznak össze, de ez már egy más műfaj... a stílusbeli változást sok régi rajongó nem is tudja feldolgozni és hátatfordítanak régi kedvenceiknek. Azonban minden elvesztett rajongó helyett kapnak vagy száz újat.

Ekkortól kezdve válik egyre elterjedtebbé a JRock kifejezés ami leginkább arra szolgál, hogy ezeket a zenekarokat megkülönböztesse azoktól akik megmaradtak a szélsőségeknél. Mert azért vannak kívételek.. a Malice Mizer a major lemezszerződésnek és sikernek köszönhető nagyobb pénzügyi szabadságot arra használja, hogy a szinpadi showt, kosztümöket és videókat még nagyszabásúbbá, tökéletesebbé és legfőbbképp extrémebbé tegye. A másik zenekar, amely majdnem ilyen következetesen ragaszkodik a szélsőségekhez, a kilencvenes évek második felének legnagyobb hatású visual bandája a Dir en grey. Rajuk zeneileg és kinézetben is talán a korai Luna Sea és Kuroyume volt legnagyobb hatással... a két gitáros Die és Kaoru jónéhány képen úgy néz ki mintha épp akkor fosztották volna ki Sugizo ruhásszekrényét, dalaikból árad az első néhány Kuroyume lemezre oly jellemző hisztérikus őrület, Kyo üvöltései, pedig Ryu sikolyait idézik (itt jegyezném meg, hogy a Luna Sea énekese, Ryuichi, aki eleinte igencsak kegyetlen hangokat préselt ki magából, később a szivlangyosító szerelmesdalocskák egyik fő specialistájává vált... mit tesz az emberrel a hírnév)

A ex-visual, major zenekarok közt a kilencvenes évek második felére kialakul egy nagyon jellegzetes hangzás, amelynek legfőbb jellemzői a végtelenül dallamos, softos, olykor pop-ba áthajló dalok. Ezt a vonalat követi az ekkoriban alakuló zenekarok közül is jónéhány, például a Janne Da Arc és a Raphael, akik ennek köszönhetóen szintén pillanatok alatt nagy kiadókhoz és ennek következményeként a toplisták élére kerülnek.

Azért persze nem mindenki ebbe az irányba indult el: legjobb példa a kis botladozás (True *khm-khm*) után magára találó és Japán egyik legkiválóbb zenekarává váló L'Arc~en~Ciel, és az egyre inkább punkos zenét játszó Kuroyume, akik 1999-ben feloszlanak, csak azért, hogy az együttesvezető, énekes Kiyoharu, aki a japán rock egyik legkarizmatikusabb és komprumisszummentesebb (nomeg legőrültebb) figurája, új Sads nevű zenekarával teljesen maga mögött hagyja a múltat és bebizonyítsa, hogy a kiégett és fáradt műfajnak hitt punk-rockból igenis lehet kihozni új dolgokat dögivel, csak akarni kell.

Ez a JRock igazi fénykora. A műfaj hisztérikus népszerűségnek örvend, sorra jelennek meg a jobbnál-jobb kislemezek és albumok, a zenekarok ekkorra már rég maguk mögött hagyták a kis klubbokat és mindegyikük teltházas stadionturnékat csinál, lemezeik kivétel nélkül a toplisták tetején landolnak, velük vannak tele a zenei tv-műsorok, rádiók, újságok és nemzetközileg is ekkor kezdenek egyre többen felfigyelni arra, hogy mi is folyik a kis szigetországban. Nopersze nem a nagyközönség, hanem elsősorban az anime rajongók, akiknek különben is van már egy kis rálátása a japán kultúrára.

2000-ben viszont elkezdődnek a problémák... A Luna Sea egy kb. egyéves leállás után, amely idő alatt a tagok szoló projectjeikkel törődtek, visszatér, összehoz még egy lemezt (Lunacy címen... visszautalva az együttes eredeti nevére), majd bejelentik, hogy feloszlanak. Következő évben a L'Arc~en~Ciel jelenti be, hogy tartanak egy kis leállást szóló-tervek miatt és a kényszer-szünet azóta is csak nyúlik és a rajongók egyre szkeptikusabbak azzal kapcsolatban, hogy van-e így a zenekarnak jövője... Később pedig a Siam Shade és a Rouage is feloszlott, a Shazna pedig az énekes kisebbfajta botrányt okozó házassága, majd válása után szépen csendben eltünt. Több, frissen a majorökhöz került zenekar pedig nem húzza sokáig... Lareine a "zenei nézeteltérések" miatt oszlott fel, a Raphael, a gitáros Kazuki halála miatt, a sokéves indies periódus után leszerződő Baiser meg fene tudja miért...

A Dir en grey és a Malice Mizer, az a két zenakar aki nem hajlandó visszafogni magát extremitás terén, inkább visszamegy független kiadókhoz, hogy nyugodtan csinálhassák azt amit akarnak. Akik maradnak nagy kiadóknál nem sokat tesznek hozzá a műfajhoz... a Pierrot még összehozza pályafutása talán legjobb lemezét, a zeneileg, és témájában (diktatúra, korrupció és igen lesújtó kép a társadalomról) is roppant húzós és agresszív Private Enemy-t, majd teljesen érthetetlen módon beállnak a sorba, és elkezdenek az ekkorra már eredetinek vagy újítónak véletlenül sem nevezhető, tipikus JRock hangzásba tökéletesen belesimuló, meglehetősen unalmas számokat irogatni. Számos zenekar pedig láthatóan képtelen a változásra, vagy megújulásra... A Plastic Tree, a GLAY vagy a La'cryma christi stílusa nem sokat változik az évek során és habár továbbra is jók a lemezeik, újat igazából nem tudnak felmutatni... az olyan újabb sikercsapatok mint a Janne Da Arc, a Wyse vagy a producerek által ősszeválogatott Lucifer pedig igazából említésre sem méltóak.

A nagy kivétel a Buck-Tick, és talán még a Laputa, akiknek továbbra sincsenek gyengébb pillanatai, és sokkal hajlamosabbak a kisérletezésre mint a többiek.
Vagyis mára a JRock-nak már nincs meg az az vonzereje mint pár évvel ezelőtt... nem kapkodjuk a fejünket az új, soha nem hallott hangzások miatt, nem érezzük azt az átütő erőt és lelkesedést ami régebben még oly kézzelfogható volt...

Ennyi alapján azt szűrhetnénk le, hogy a Visual és JRock, sok más irányzathoz hasonlóan idővel kiégett és érdektelenné vált... azonban ez közel sem igaz. Csak azt bizonyítja, hogy azoknak akik annak idején húzták a szájukat mikor a zenakarok aláírták a szép nagy számokkal teleirogatott lemezszerződéseket, félve attól, hogy milyen hatással lesznek a nagy kiadók kedvenceikere végülis bizonyos fokig igazuk lett. Mert miközben a felszinen szépen lassan haldoklik minden, mélyen, a kis klubbok világában úgy pörögnek az események mint még soha...