Késő

Nos, ez egy régebbi irományom, ami... azt hiszem egy iskolai feladat volt, de ez már mind1...

Késő

Ősz végi délután az iskolában az utolsó óra zene. A tanár már jó félórája késik, a diákok már türelmetlenek. Ekkor belép az igazgató és bejelenti, h a zenetanár beteg, és Oszvald úr fogja helyettesíteni. Oszvald úr már idős, nyugdíjas ember volt, szemében már fáradt csillogás. Leó már kezdett is aggódni, mivel az előző tanárhoz délután is eljárt zongoraórára. Az óra elég unalmasan zajlott, majd kicsöngetés után Leó megbeszélte Oszvald úrral a délutáni órákat, így a megadott időpontban el is ment hozzá. 
Az utcában, ahol Oszvald úr lakott a fák már mind kopaszok voltak, sehol nem lehetett egy sárguló falevelet látni. Az öreg háza nagy volt és megkeseredett, nagyon elhagyatottnak tűnt. Leó bekopogott, az öregúr megkérte, hogy várjon rá. Míg várakozott körbenézett a szobában, az egész szoba „öreg”n volt: agyonhasznált szőnyeg, a sokat megért bútorok és a kopott zongora, ami, kora ellenére- ahogy azt Leó később megtapasztalta- nagyon szépen szólt .Leó még sosem érezte magát így. Egyszerűen olyan érzése volt, hogy nem illik ebbe a környezetbe. A sötét hajával, a tiritarka ruháival, piros pozsgás arcával, csillogó szemeivel minden volt csak ebbe a környezetbe nem illő. Azután jött Oszvald úr és megkezdték a zongora leckét, megbeszélték a következő órát is. Így ment ez mindennap. 
Egyik nap azonban Leó nem tudott menni, mert a húgának születésnapja volt és elvitte a vidámparkba. Következőalkalommal elmesélte az élményeit, remélve, így nem kap leszidást. 
-Ültél hullámvasúton is? - Kérdezte hirtelen, nagyon is élénken Oszvald úr. Leó meglepődött, nem gondolta volna, hogy ez érdekli az öreget. Így elmesélt neki mindent. 
-Én mindig is nagyon szerettem a hullámvasutat, de sosem ültem még rajta. – mondta egyszer Oszvald úr
-Miért nem? – kérdezte Leó
-Nem is tudom, azt hiszem nem volt rá időm. – volt a válasz. – Tudod, én mindig azt tettem, amit elvártak tőlem, megpróbáltam megalapozni a jövőmet, és valahogy közben észre se vettem, milyen üres lettem. Igazából, azt hiszem nem is éltem igazán.
-Sosem késő. – bíztatta Leó a szomorú vallomást hallva.
Néhány napig aztán Leó nem ment zongoraórára, mert elutazott a szüleivel. Nagyon jól érezte magát, lehetősége volt találkozni egy igazi, híres zongoristával is. Nagyon boldog volt, alig várta, hogy elmesélhesse az öregúrnak. „Biztos magányos már”- gondolta Leó. Így mikor hazaértek, bár már késő este volt, rögtön elindult Oszvald úrhoz, hogy megossza élményeit. Mikor az öreg ajtót nyitott, rögtön bele is kezdett a mesélésbe, ám ekkor Oszvald úr hirtelen nagyon dühösnek tűnt, leszidta, hogy ilyenkor zavarta és rácsapta az ajtót. Leó nagyon dühös lett, nem értette miért lett ilyen az öreg, pedig már egész jól kijöttek egymással. Másnap nem akart menni, de mégis olyan furcsa érzése támadt, ami arra késztette, hogy elmenjen hozzá.
Az ajtó nyitva volt, amikor odaért, ezért bátorkodott bemenni. Ám Oszvald úr nem várta őt a zongoránál ülve, ahogy szokta. A nagy, faragott karosszékben ült, mintha csak az ablakon nézne ki. De mégsem! Mikor Leó közelebb ment, meglátta, hogy miért is nem várta őt az öregúr a megszokott helyen. Nagyon megijedt. Oszvald úr merev volt és hideg. kékesszürke ujjai görcsösen szorongatták a szék karfáját. Világoskék szemei elszürkültek, tágra nyílva homályosan bámultak ki az ablakon. Az arcán minden ránc kisimult, bőre fehér és hideg volt, mint a márvány. Finom ívű szája résnyire nyitva volt és már szinte teljesen elfehéredett. Leó megrémült és kifele indult a házból.
Hirtelen megtorpant, havazott! Végre valahára havazott! Nagyon hideg volt, ő pedig ott állt az utca közepén és didergett, látta a haza igyekvő embereket, mígnem csak ő állt ugyanott, körülötte minden elcsendesedett. Már sehol sem volt az ősz szürkesége, mindent beborított a hó. A hópelyhek, mint millió pillangó szálltak körülötte, járták kábultba ejtő táncukat. Leó ismét furcsán érezte magát, határozottan érezte, hogy valami megváltozott. Ahogy hazafele indult, megroppant a friss hó a talpa alatt. Hirtelen nem is tudta, hogyan, de az jutott az eszébe, amit Oszvald úrnak mondott. Rá kellett jönnie, hogy tévedett, igenis lehet késő, és igenis akkor már késő volt. 

Vége.